- Néhány példa a mindennapokból
A kisfiamat a karomban tartva néztem a 2006-os futball-világbajnokság döntőjét, melyben Olaszország csapott össze Franciaországgal. Azonban ezen a mérkőzésen nemcsak focit láthattunk, hanem egy 186 centiméter magasságú, Marseille városában született játékos „utcaharc” mozdulatát: Zidane a 111. percben lefejelte a tőle 7 cm-rel magasabb Materazzit. Az idei, 94. Oscar-díjátadón Will Smith egy rosszul sikerült poén miatt lekevert egy pofont a komikus-színész, Chris Rocknak, aztán dühösen azt kiabálta, hogy „Keep my wife`s name out of your f…ng mouth`” (Ne vedd a ki…tt szádra a feleségem nevét).
A következő jelenet egy édesapa dolgozószobájában játszódik, aki a koronavírus-járvány idején home officeban próbálja mihamarabb befejezni az amúgy is ideges főnök számára készülőfélben lévő beszámolót. A copfos, ötéves kislánya az ajtóban állva bátortalanul kérdezi: „Apa, mikor játszunk?” Ahogy telik az idő, a gyermek egyre közelebb kerül a dolgozóasztalhoz, és egyre hangosabban ismételi a korábbi mondatot. A családfő, – aki eleinte csak erőltetetten mosolygott csemetéjére -, egyre feszültebbé válik. Arra gondol, a felesége vajon miért nem vigyáz a gyermekre, amúgy is tudhatná, hogy mennyire fontos befejeznie ezt a projektet. Közben a csöppség már az asztal alá bújva kérleli egyre hangosabban az apát. Azonban ekkor a családfő felugrik, és torkaszakádtából ordibál (hogy a felesége is hallja), és a megrémült emberpalánta-szemekbe a bérgyilkos-dühével üvölti: „Takarodj ki a szobából! Mondtam, hogy be kell fejeznem a munkámat.” A kis csemete rémülten rohan ki, az édesapa pedig néhány perc után értetlenül csodálkozik tettén, miközben zavart érzésvilágában egyre jobban kikristályosodik a lelkiismeretfordulás és az önvád.
Vajon mi a közös a három eseményben? Miért viselkedtek úgy a történet szereplői, ahogy azelőtt talán sohasem? A felsorolt jelenetek kiváló példái az amygdala-eltérítésnek (a gyermekeknél gyakran „bekattanásnak” nevezik), azaz annak a jelenségnek, amikor hirtelen elöntenek az érzelmek, hatalmas mennyiségű adrenalin szabadul fel a szervezetünkben, és (meggondolatlanul) cselekszünk, amit később megbánunk. A folyamatot Daniel Goleman, amerikai pszichológus nevezte először „amygdala hijack”-nek (bővebben: The Brain and Emotional Intelligence: New Insights, 2011). A szakember felfedezése előtt már a Kaliforniai Műszaki Egyetem kutatói Kennedy Daniel P. vezetésével bebizonyították, hogy a személyes tér érzete és az interperszonális távolság szabályozása is sokban függ az amygdalától, az érzelmek és társadalmi megismerésben kulcsfontosságú agyrésztől.
- Az érzelmi agy
De mi is az amygdala? Az érzelmi agynak is nevezett amygdala, amely a félelem ösztönét irányítja, két és fél centiméter hosszú, az agy mediális temporális lebenyében található, a limbikus rendszer mandula alakú része, melynek elsődleges feladata az érzelmek feldolgozása és kifejezése. Az információ a különböző érzékszerveinken keresztül jut el az agyunkba, pontosabban a köztiagy nagyobb részét alkotó talamuszban, ahonnan egy része eljut az amygdalába (érzelmi agy), más része pedig agy agykéregbe (racionális agy). Azonban, ha az adott helyzetben veszélyt érzékelünk, az amygdala, – mely megakadályozza, hogy az információ eljusson a racionális agyba -, riadót fúj, az agyunk átkapcsol az „üss vagy fuss” ősi emberi ösztönre és funkcióra. Hormonkoktél önti el a testünket, a pupillánk kitágul, a szívünk gyorsabban ver, és a vér a „fontosabb” szervekbe áramlik (pl. a támadást vagy az elfutást segítő lábizmokba), így a test felkészül a veszélyre. Nem gondoljuk át, mit cselekszünk, hiszen veszély esetén, nincs idő megfontolni tetteinket: ha hirtelen felbosszantanak, ha félünk, ha haragszunk, ha frusztráltak vagyunk vagy ránk ijesztenek, esetleg egy hurrikán eléri a házunkat, az amygdala megtelik vérrel és oxigénnel, melynek következtében a racionális agy kevésbé aktiválódik, – ezért a félelemre adott reakció veszélyt rejthet, hiszen a félelemérzet irányítása alá vonhatja az agyunkat és a testünket. Ha pedig veszélyt érzékel, teljesen átveszi az irányítást a felső agyterületek fölött: megmagyarázhatatlan megdermedést, lebénulást vagy dühkitörést tapasztalhatunk magunkon. Ezt a jelenséget nevezzük tehát amygdala-eltérítésnek.
- Bibliai példák
Az amygdala-eltérítés életet menthet, de ugyanakkor meggondolatlan cselekedeteket is szülhet. A Szentírásban is bőven találkozhatunk erre vonatkozó példával. Jézus miután Nagycsütörtökön a tanítványokkal elfogyasztotta az „utolsó vacsorát”, a Gecsemáné kertjébe ment. Az elfogatás körülményeiről ezt olvassuk János evangéliumában: „Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt.” (Jn 18,10) Valószínű, hogy Péter amygdalája a fokozott érzelem-dömping miatt (félelem, harag, szokatlan élethelyzet) meggondolatlanul cselekedett. Egy jóval korábbi történet arról árulkodik, hogy Mózes a Sínai-hegyen Istennel beszélgetett, Aki átadta a prófétának a bizonyság két tábláját, „az Isten ujjával írt kőtáblákat”. Mózes, amikor elindult a hegyről a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákkal, ezt olvassuk: „Amikor közeledett a táborhoz, látta a borjút és a táncolást, és fölgerjedt Mózes haragja, elhajította a kezéből a táblákat, és összetörte a hegy alatt.” (2Móz 32,31) Pedig milyen értékesek voltak, hiszen Isten a saját ujjával írta rá a parancsolatokat. Mózes amygdalája azonban másként „gondolta.” Végezetül ugorjunk egy nagyot, és az első keresztyének életére vessünk egy rövid pillantást. Pált és Szilászt Macedónia tartományának egyik kiemelkedő fontosságú városában, Filippiben bebörtönözték. Éjjel azonban hirtelen nagy földrengés következtében kinyíltak a börtönajtók és a bilincsek leestek a rabokról. Így tudósít erről az Apostolok Cselekedetei: „A börtönőr pedig álmából fölriadva látta, hogy nyitva vannak a börtön ajtajai, kivonta kardját, és meg akarta ölni magát, mert azt gondolta, hogy megszöktek a foglyok.” (ApCsel 16,27) Meggondolatlan tettét Pál akadályozza meg. Az amygdala-eltérítés tehát öngyilkossághoz is vezethet.
Végezetül hadd fejezzem be a felsorolást egy kedves történettel, mely szerint egy nyári délután a lelkész fából készült kerítését javítgatja egy kalapáccsal. A gyülekezetből az egyik kisfiú figyelmesen nézi, hogy a pap miként tevékenykedik. Néhány perc múlva a lelkész megkérdezi a kisfiút: Azért nézed, hogy miként dolgozom, mert szeretnéd te is megtanulni? A kisfiúcska így felelt: Nem, csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit fog mondani a papbácsi, ha ráüt a kalapáccsal az ujjára. A fentiek ismeretében mondhatta volna úgy is: kíváncsi vagyok arra, hogy az amygdalája miként fog reagálni a kalapácsütésre. Összességében elmondhatjuk a Példabeszédek könyvének idevonatkozó gondolatait, mely szerint „a hirtelen haragú bolondságot cselekszik” (14,17) és „a dühösködőnek sok a vétke”. (29,22)
Befejezés
Az amygdala-eltérítés számos példáját lehetne még felhozni a Szentírásból. A Netflix sztreamszolgáltató a 2021-ben gyártott, saját készítésű dokumentumfilmje is foglalkozik a jelenséggel. Az emberi test belülről első epizódjában, a Reakciók címűben. Ebben a részben a szakértők felhívják a figyelmünket arra, hogy az agyunk reakcióit befolyásolhatjuk. Ha a félelem érzete ismerőssé válik, ha közel engedjük magunkhoz, illetve megpróbáljuk megérteni, miért érezzük azt, amit érzünk, akkor megtanulhatunk úrrá lenni rajta. Ehhez pedig gyakorlásra van szükségünk: mesterségesen meg kell teremtenünk azokat az élethelyzeteket, amelyekben szorongást, félelemet, lebénulást vagy megmagyarázhatatlan reakció-megnyilvánulásaink vannak, és így lecsendesíthetjük az amygdalánk visszajelzéseit.
Ilyen esemény lehet például az orvosoknak vagy segítőknek szervezett elsősegély gyakorlat, a hegyimentőknek vagy a pilótáknak a katasztrófa szimuláció, amikor megtanulják, hogy „ne veszítsék el a fejüket”, és az érzelmi agyuk ne blokkolja a segítségnyújtási lehetőséget. Továbbá a „nevezd meg ahhoz, hogy megszelídíthesd” technika szintén hatásos módszer lehet: a történet és élethelyzet elmesélése is erőt adhat ahhoz, hogy továbblépjünk és később, hasonló élethelyzetekben uralni tudjuk azokat a nehéz pillanatokat, amikor kicsúszott kezünkből az irányítás. Harmadik megoldásként Alok Patel, amerikai orvos és újságíró a tudatos légzést ajánlja: mielőtt valami meggondolatlant mondanánk vagy tennénk, lélegezzünk mélyeket, aztán összpontosítsunk a légzésünkre, vagy – Daniel J. Siegel tanácsa szerint -, számoljunk el tízig.
Kedves Olvasó! A Zsoltáríró szavaival élve, azt kívánom, hogy „békesség legyen várfalaink között, csendesség a palotáinkban” (Zsolt 122,7), és úgy tudjuk használjuk az amygdalánkat, – amely gondolkodásunkat megelőzve is cselekedhet érettünk és másokért -, hogy ne legyen senki kárára.
Isten bizonyára az amygdalánkat sem teremtette hiába. Ha a kicsiny gyermekünk hirtelen a járdaszigetről az utca felé kezd szaladni, nem fogunk hosszasan azon gondolkodni és azt mérlegelni, hogy valami elütheti-e vagy sem, veszélyben van-e az élete vagy sem, hanem gondolkodás nélkül azonnal utánakapunk, és visszahúzzuk. Tettünk, amygdalánk gyors reakciója, az életét is megmentheti. Azonban, ahogy a fenti példákból is láthattuk, árthatunk is elhamarkodott cselekedeteinkkel önmagunknak és másoknak. Gyakoroljuk tehát az önuralmat és a bántó érzelmi és tettleges kitöréseinket a fent is megfogalmazott lehetőségekkel és praktikákkal. Mindehhez Pál apostol szavait tudom ajánlani önöknek és magamnak: „ebben gyakorlom magamat is…” (ApCsel 24,16), – ebben gyakoroljuk magunkat!
Dr. Király Lajos
